|
2023-12-21 21:30:33, csütörtök
|
| |
| |
ADVENTI ÉS KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK 
AZ AJTÓ
Egyszer valaki régen látott ismerősétől kapott táviratot. A távirat szövege csupán egyetlen mondat volt: ,,Holnap a kora délutáni órákban átutazom a falun és szeretnélek meglátogatni." Miután elolvasta a rövid értesítést, nagyon izgatott lett. Rögtön elsietett a boltba és bevásárolt, hogy legyen mivel megkínálnia a kedves vendéget. Másnap aztán kora reggel felkelt és nekilátott a takarításnak. Alaposan felforgatta az egész házat.
Mikor mindennel elkészült, leült egy kényelmes fotelbe és várt. Arra gondolt, milyen jó lesz találkozni a régi baráttal, mennyi mondanivalójuk lesz egymásnak... Közben elaludt. Az idő gyorsan elszaladt. Az ígért időpontban megérkezett az ismerős.
Egy aprócska, ám nagyon lényeges dologról megfeledkezett emberünk: nem nyitotta ki a kaput. A kapu sajnos kulcsra zárva maradt, csengő pedig nem volt. A vendég egy darabig még ott toporgott a kapu előtt. Így gondolkodott:
,,Milyen furcsa, pedig táviratot is küldtem, hogy mikor érkezem. Bizonyosan el kellett váratlanul utaznia. Nagyon sajnálom." Azzal megfordult és továbbment.
Az ember pedig csak várt és várt. Késő délutánra járt már az idő, amikor végre kijött a lakásból. Ekkor vette észre, hogy a kapu zárva maradt. Amikor kinyitotta, a friss hóban meglátta a lábnyomokat.
,,Hát itt volt - sóhajtott fel keserűen - ó, én balga, pedig mennyire készültem, s a leglényegesebbről mégis megfeledkeztem: elfelejtettem kinyitni a kaput..."
***
Advent során mindannyian készülünk, ám a leglényegesebb dologról nekünk sem szabad megfeledkeznünk. Ha már kitakarítottuk a lakást, megvásároltuk az ajándékokat, rendet tettünk a lelkünkben, törekedtünk a jóra - következik a legfontosabb feladat: kinyitni szívünk ajtaját, hogy szenteste, mikor majd a Kisded Jézus hozzánk is elindul, ne kelljen a küszöbről visszafordulnia.
ADVENTI TÖRTÉNET: PAPPY ÉS A CSENGETTYŰ 
Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.
Egyik nap, miközben újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű. Ez a különösen szép hangú csengő évszázadok óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és szívesen osztotta meg csilingelését bárkivel, aki belépett a boltjába.
Először észre sem vette a vendéget. A kislány selymes fényű hajjal borított fejebúbja alig érte el a pult szélét.
- Miben segíthetek, kis hölgyem? - szólalt meg Pappy kedvesen.
- Jó napot, uram. - A kislány szinte suttogva beszélt. - Szeretnék venni egy ajándékot - mondta félénken.
- Lássuk csak,- szólt Pappy, - kinek lesz az ajándék?
- Nagyapámnak. De nem tudom, mit vehetnék.
Pappy megpróbált ötleteket adni.
- Ezt a zsebórát? Jó állapotban van, én magam állítottam be, büszkélkedett.
A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengettyű. Pappy arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.
- Ez éppen jó lesz, - repesett a gyermek. - Anya mondta, hogy nagyapa szereti a zenét.
Pappy elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani:
- Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó.
Igyekezetében, hogy megértesse magát, Pappy elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.
A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott:
- Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.
Hirtelen Pappynak az a gondolata támadt, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy tőle eltávolodott lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele.
- Várjon csak kis hölgyem, - szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. - Mégiscsak eladom a csengőt.
A kicsi lány tapsolni kezdett.
- Ó, nagyon köszönöm, uram. Nagyapa olyan boldog lesz!
Este, mialatt készült bezárni a boltot, Pappy a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Pappynak úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Odafordult az ajtóhoz, és lám, ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán. Pappy nem értette a dolgot, odalépett hozzá.
- Mi történt kis hölgyem? Meggondolta magát?
- Nem, - mosolygott a kislány. - Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.
Mielőtt Pappy megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta:
- Szia, apa.
..
AMIKOR A REMÉNY A LEGJOBB GYÓGYSZER 
Karácsonyi történet a reményről, amelyet egy hivatásos télapó személyesít és hoz meg, miután meglátogatja a leukémiában szenvedő halálos beteg kislányt.
Az Amerikai Egyesült Államokban található Wisconsinban élő Mark R. Leonard hosszú évekig dolgozott hivatásos Télapóként. A bevásárlóközpontban gyerekek tucatjai álltak sorba, hogy találkozzanak vele, közöttük egyik évben egy kisfiú, aki egy fényképet szorongatva várta, hogy végre kettesben lehessen a Télapóval. Amint beszédbe elegyedtek, a kisfiú szomorúan mesélte, hogy a fényképen a testvére, Sarah látható, aki nagyon szeretett volna találkozni a Télapóval, csakhogy súlyos beteg, és jelenleg kórházban fekszik, így nem tudta elkísérni őket.
A kisfiú a nagymamájával érkezett, akitől Mark megtudta, Sarah súlyos leukémiában szenved, és szinte biztos, hogy már az ünnepeket sem éri meg. Nem kérnek hát mást, csupán annyit, hogy látogassa meg őt a kórházban, hogy, ha utoljára is, Sarah legalább egyszer találkozhasson a Télapóval.
Mark sosem vállalt korábban hasonló feladatot, ezúttal azonban, látva a nagymama szemében a könnyeket és a kisfiú szomorú arcocskáját, valamint kezében a kis fényképet, kivételt tett. Még aznap délután felkereste a kórházat, ahol Sarah feküdt. A kislányt az ágyában találta, sápadtan és legyengülve.
Sarah észre sem vette Markot, csak akkor figyelt fel rá, amikor Mark könnyekkel a szemében, vidám arckifejezést erőltetve köszöntötte a Télapó jól megszokott köszönésével.
A Télapó és Sarah órákig beszélgettek kettesben a szobában, kéz a kézben, majd mielőtt Mark távozott volna, megígérte Sarah-nak: megkéri az angyalokat, hogy vigyázzanak rá.
Miután Mark távozott a kórházból, nem hallott többet a kislányról - egészen a következő év karácsonyáig, amikor is a bevásárlóközpontban a gyerekek között egyszer csak feltűnt egy szőke, erős, vidám kislány, hatalmas mosollyal az arcán. Sarah volt az, makkegészségesen, akin nyoma sem volt annak, hogy valaha a halállal kellett küzdenie.
Eliza Beth: KARÁCSONYI DALLAM
Egy téli éjszakán lágy dallam született. Először csak halvány foszlányként motoszkált a zeneszerző fejében, majd egyre inkább felerősödött. Nem hagyta nyugodni a gazdáját, minduntalan odatolakodott a tudatába. Megzavarta az álmát, próbálta felébreszteni, ám Leoni hasra fordult és aludt tovább. Ekkor megjelent előtte teljes pompájában a dallam. Nagyzenekari kíséretet is varázsolt magának, szívet-lelket gyönyörködtető muzsikát lopott Leoni fülébe. Addig-addig duruzsolt neki, míg álmában dúdolni kezdte a dallamot.
Erre aztán már Leoni is felébredt. Annyira az álom hatása alatt állt, hogy hirtelen nem is tudta, hol van. Kótyagosan dúdolászta a finom zengésű dallamot. Amikor rájött, mit tesz, gyorsan leült az íróasztalához, és lekottázta a fejében született dalt. Fogta a gitárját, és rögtön eljátszotta. Nem volt elégedett. Megírta hát a kísérőzenét is, dobokkal, hegedűvel, furulyával. Aztán a furulyát mégis lecserélte szaxofonra, írt még egy basszusgitár-szólamot. Talán most jó lesz - tette félre.
Délután megérkeztek a zenekar tagjai, Leoni azonnal megmutatta nekik az álomdalt. A fiúk is fellelkesültek, felvették azon nyomban lemezre, és beszavazták a készülő album anyaga közé.
Csak a kis dallam öröme nem volt felhőtlen. Érezte, hogy a zenekar megtett minden tőle telhetőt, hogy valóban szép dallá tegyék őt, mégis úgy érezte, valami hiányzik még. Hát persze, a szöveg! - eszmélt rá egyszeriben. Rá kell vennem őket, hogy írjanak nekem szöveget! - döntötte el a kis dallam.
Éjszaka aztán munkához látott. A zenekar mind a négy tagjának egyszerre jelent meg álmában. Hallották a muzsikát, amit ők maguk alkottak, szinte látták a hangokat... Színeket, képeket vetített elébük... Amikor úgy gondolta, hogy már eléggé rá vannak hangolódva, szavakat suttogott a fülükbe, mondatokat, rímeket... Szinte szuggerálta őket, hogy írjanak hozzá verset. Leoni motyogott magában, felébredve azonban elfelejtette a szavakat. A fiúk sem emlékeztek az álmukra.
A kis dallam nagyon elszomorodott, és elhatározta, hogy keres magának szöveget.
Karácsony napjaElment hát a költőhöz, hogy kérjen tőle verset. Befészkelte magát a fülébe, bármit csinált is éppen, nem hagyta, hogy akár egy pillanatra megfeledkezzen őróla.
- Mit dúdolsz? - kérdezte Maika, a költő felesége.
- Nem tudom - felelte Raoul. - Valami kis fülbemászó dallam, fogalmam sincs, hol hallottam, de nem hagy nyugton.
- Szép. Csak nem fogsz átnyergelni zeneszerzőnek?
- Nem, nem! Arra képtelen lennék. A zenét csak hallgatni szeretem, de bennem versek laknak, nem dallamok. Ez is arra késztet, hogy verset írjak rá. Úgy érzem, mintha sürgetne.
- Akkor írd meg azt a verset, drágám, talán megnyugszol tőle - biztatta Maika.
A költő maga elé tett egy tiszta lapot, és fogta a tollát... Belemerült a munkába, nem is hallotta felesége motoszkálását a konyhából.
Raoul hirtelen felkapta a fejét.
- Te is hallod, Maika?
- Leonitól jön - válaszolta a felesége. Kivette a tepsit a sütőből. - A szomszédban zenélnek a fiúk. Készül az új lemezük.
- Azt hallgasd, mit játszanak! - szólította fel Raoul. - AZT a dalt! Ami nem hagy nyugodni, amihez épp most készültem el a verssel.
- Akkor megvan, hogy hol hallottad - nevetett rá Maika. - Azt mondod, kész a vers? Mutasd meg nekik!
- Áá... minek? Tudnak ők szöveget írni a dalaiknak, nem kellek én ehhez... - szomorodott el a költő, mert úgy érezte, nagyon jól sikerült a verse. - Az én versem megmarad versnek.
- Ha így akarod... - egyezett bele látszólag Maika. Mégis folytatta. - Azért egy próbát megérne. Leoni nem fog megharagudni, hisz ismered. Hátha még örül is, hogy nem kell szöveggel vesződniük...
- Mondd csak, mondd neki! - biztatta a kis dallam Maikát. - Kell nekem az a vers. KELL!
Maika addig-addig duruzsolt a párja fülébe, míg Raoul beleegyezett. Maika rakott néhány szelet süteményt egy tányérra, és bekopogtak a szomszéd házba. A zenészek örömmel fogadták barátaikat.
- Megvan az utolsó dal a lemezhez! - újságolta Leoni. - Meghallgatjátok?
Az igenlő válasz hallatán mindannyian bevonultak a stúdiószobába, és a fiúk játszani kezdtek. Hát persze, hogy AZT a dalt! Raoul és Maika összenéztek. A költő felállt, egy papírlapot vett elő a zsebéből, és a kottatartóra helyezte az énekes elé. Leoni nem hagyta abba a zenélést, gitározás közben futotta át az írást. A kis dallam azonnal lecsapott, rásimult a szövegre, a zenész szemén keresztül mászott a fülébe, egyesült dallá az agyában.
- Elölről! - adta ki a parancsot Leoni
Gitár pendült, dob pergett... és a kis dallam örömére felcsendült végre a DAL!
Fehér fenyő, havas ág,
Csikorgó fagy, jégvirág.
Ólmos égbolt, téli vágy:
Szikrázó nap, gyöngyvirág.
Szőke kislány mosolyog,
Barna fiú felragyog.
Kézen fogva ballagnak,
Égből pelyhek hullanak.
Szent Karácsony ünnepén
Sok-sok fényes gyertya ég.
Földre öröm költözik -
Szeretetbe öltözik.
Donászy Magda: KARÁCSONYVÁRÁS
Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba', kezdődik a sürgés-forgás. Lótás-futás, csomaghordás. Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van. Oda se a hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek. Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal.
Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét. Egyik-másik tele sincs még. No de mindegy. Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres.
Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott. Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne. Néha nem is pénz kell ehhez. Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom. Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka. Tomi adja jobbra-balra. Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe. Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés. Nem is drága, nem is nehéz! Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik. Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba'.
Hát nagyanyó mit csinál? A két keze meg nem áll. Öt kötőtű körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad. Sietteti a fonalat. A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül. Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik. Dehogy pihen! Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt. Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák meget nagyanyóka szekrényébe'. De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre. Hóba, fagyba ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján. Melegíti, vigyáz rája, s vele, egy az iskolába.
Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is. S a varrótű? Az se rest. A cérnával futni kezd. Bújócskázik be-ki, be-ki, ha nagyanyó öltögeti. Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra. S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat.
Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán. Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be. Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják? Hová tegyék? Hej! Mert a hely sosem elég. Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik. Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége. Anyu egyre sugdos-dugdos. Apuka papucsban futkos. Fejét fogja, kulcsokat hoz. Lassan illeszti a zárhoz. Mi tagadás, kicsit álmos.
Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet. S tanakodik: - Mi lehet? - Tűnődik egy darabig: - Kié lehet? Mi van itt? Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni? - Fogadkozik: - Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni! Lári-fári! Hány nap van még? Már nem is sok. Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt.
Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész. Hiszen kicsiség az egész. Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát? Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja.
Dehogyis vár karácsonyig. Lassan odalopakodik. Lábujjhegyen, észrevétlen. Jó, hogy senki más nincs ébren. De lám! Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja! Visszasompolyog az ágyba.
Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje. Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta. Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag?
Mert a napok folyvást fogynak. Mind kevesebb lesz a sok nap. Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán. - Már egyet sem! Csengős szánon - hipp-hopp! - itt van a karácsony.
Eszenyi István: A SORSOLÁS
Nagyon szép volt az a bicikli, ahogy ragyogó rubintos meggypirosra festve, -a fényes kormányán egy szépen szóló csengővel- állt a kirakatba.
Karácsony előtt egy hónappal tette ki a pénztárosasszony a falusi vegyesbolt üvegablakába, és alá, az öles betűkkel megírt papírost, miszerint ha valaki ötezer forinton túl vásárol, nevével, címével ellátva a blokkot bedobja a gyűjtőládába,...elnyerheti.
A kisfiú iskolába indulás előtt minden áldott nap elment a kirakatig.
Hosszan nézte a kétkerekűt. Hazafelé menet is arra vette az útját, pedig nagyot kellett kerülnie a látványért. Nem volt jó ez a december. Nemigazán ünnepvárón alakult az időjárás. Apró szemű hideg eső szitált, lassan, de biztosan áztatta bőrig a portálon át nézelődő vékonyka ruhájú gyermeket. Most éppen nem volt vevő a boltban, csak a nyugdíjas, régóta egyedül élő tanítónéni. A falusiak elodázták a vásárlást. Inkább otthon maradt mindenki a goromba idő elől.
A kasszában üldögélő pénztárosnő észrevette a fiúcskát, rámosolygott, s behívta a melegre. Félszeg sutasággal lépett az üzletbe, ott megállt az eladó előtt.
..tetszik neked ez a bicikli? -kérdezte a fiút.
Nagyon! - szakadt fel a gyermekből.
Mond meg anyukádéknak vásároljanak nálunk, és megnyerheted, biztatta a kicsit.
..nekünk nincs pénzünk, felelte a gyerek szégyenkezve. Apukám sincs, itt hagyott bennünket, még alig vót pólyás a húgom. Anyukám örül ha kenyeret tud venni. Ennivalóért, meg ruháért jár el napszámba dógozni. Fát kell venni, ...itt a hideg. A kistestvérem most is beteg, megfázott, hadarta el. Megyek, mert nekem kell vigyázni rá. Csókolom, köszönt el, s kiment a boltból.
Valami összeszorította az asszony torkát, hazagondolt az övéire, akiknek már megvette a gyönyörű, előre megrendelt ajándékokat.
Az öreg tanítónéni csendben hallgatta végig a beszédet. Szegény gyermek, mondta a pénztárosnak. ...és, egyre többen vannak. Mivé lesz ez a világ.
Csilingelve nyelte a számokat a gép.
Ötezer tizenötöt tetszik fizetni. Milyen sok ez most.-mosolyodott el. Máskor alig tetszik valamit venni. A blokkra ráírjam a nevét? - kérdte a boltos.
..nem, nem, majd én ráírom. Babonából. A saját piros tollammal. Tudja kedves, ezt mindenhová magammal hordom. Ezzel javítottam a dolgozatokat, ezzel írtam a dicsérő pontokat. ..tulajdonképpen a feketére nem is volt soha szükség, tűnődött el. Pedig több mint ötven évig tanítottam a faluban. ..milyen érdekes. Ez eddig eszembe se jutott, egyszer sem. Na Isten áldja,...az idén már nem jövök. Szokásom ellenére jól bevásároltam, mondta mosolyogva.
Kellemes ünnepeket tanító néninek is.
Eljött a sorsolás napja. Délben zártak.
Meglepően sokan várták, hogy vajon ki viszi el a fa alá a bolt ajándékát.
Egy bevásárlókosába öntötték a blokkokat, és letakarták a pénztáros köpenyével. Valakinek húznia kéne, ki legyen? -néztek körbe.
Legyen Zsiga bácsi, szólt valaki. Ű a legvénebb.
Az öreg a felelősséget átérezve, komótoson kotort a kosárba lassan, megfontoltan vette ki a papírost.
..na, ki a? Mongyad mán komám, sürgették.
..lássa a fene. Csak azt, hogy pirossal van írva rá a név. Nem olvasná el? - kérte meg a pénztárost.
A tanítónénié! Villant át a fejében, és már olvasatlan készült is kimondani a nevet, de valamiért akaratlanul ránézett a cetlire.
Azon, szép gömbölyű betűkkel írva, -ahogy ma már csak az öreg tanítónénik tudnak,- annak a biciklit csodáló nehéz sorsú kisfiúnak neve állt.
Ahhoz, hogy a világ jobbá váljék, néha elég egy aprócska jó cselekedet. Csak, legyen mennél több belőle.
Áldott Karácsonyt, minden jóravaló léleknek.
.jpg)
Eszenyi István: TANYASI KARÁCSONY
A hó már harmadik napja szakadt, megállás nélkül. Cudarul süvített a pusztai buckák közt a zimankós szél, mély sóhajokkal kísérve hordta a kavargó, ólomszürke tűhegyes jégdarát. Lenn, az egyik dombnak keresztelt homokhajlat tövében lapult meg az öreg rossz lábú Maczinkó tanyája.
Nem volt mindig sánta Maczinkó. Valaha igen erős, jó kiállású, a fehérnépet módfelett kedvelő legénynek ismerték hét-határban.
Mindenütt megfordultak utána a jányok, rossz nyelvek szerint, ... némely asszonyok is. Egy-egy mulatozása esemény számba ment. S ha lett vóna' valami íródeák féle a vármegye ezen szomorú sarkában, biztos kalendáriomba rakta volna a nevét, a híres betyároké mellé.
Nagyvérű, a kocsmában keményen verekedős, hirtelen embernek született, s ha megszorították, hamar kinyílt a juhászbicsak a zsebében.
Mint mondtam, nem volt született sánta Maczinkó. A nehéz járásával akkor verte meg a sors, amikor egy megvadult lovasszekeret próbált visszafogni valami szüreti mulatságon, de az maga alá gyűrte, s mind két kerék átment a lábán. Azóta erőst' húzza a balt, amit a falusi füvesasszony rosszul, kacskára rakott össze. Félember lett. Ahogy telt-múlt az idő, elhagyták a korhely csapszéki cimborák, és elfeledték a kikapós vászoncselédek.
Az évek múlásával csak a bárányai, és a kutyái maradtak mellette. Társat nem keresett magának, reménytelen vén legénynek számított, mire mégis megnősült. Csak egy leány nem kerülte. Szerette őszintén, a szívfájdító sántaságával, és ment hozzá a szülői neheztelés ellenére. A tanyahelyet is együtt szerezték a sívó homokon, s ahogy gyarapodott, úgy jöttek sorba a gyerekek.
Négy lánya lett Maczinkónak. Sokáig bízott benne, ...talán ad az Úristen egy fiút is, de egyedül maradt férfiembernek az öt nő közt.
Beletörődött. Megragadt a pusztán, távol a világtól. A városba csak a Mihály napi vásárokra hajtott be a muszájból eladóvá lett bárányaival, aminek már nem jutott volna a télre szánt kevéske takarmányból. Ez a darabka föld volt az élete. Ez a néhány sovány, ritka akác, tövén a nyikorgó rozoga gémeskúttal, a foghíjas napraforgó kerítéssel, ami szerényen jelezte az arra tévedő vándorlónak, -itt, emberek élnek. Kicsike, háznak alig nevezhető menedékét madármód, maga építette. Egy ölnyi forma ritkán lakott tiszta szobával, és egy alig nagyobb pitvarossal. Abban terpeszkedett főhelyt a kemence. Ócska, szúette, rozoga asztalt álltak körbe a fejőszékek, felettük az ünnepnapokon szolgáló repedt üvegű petróleumlámpa lógott. A maga ácsolta ferde ajtó, hézagosan támaszkodott a szemöldöknek szánt fához. A maga fonta sárral vert falakra alig homlok magasságban került fel a szalmás zsuptető, a karnyi tartógerendáival, rajta a szőlőlugassal, ami alatt nyaranta fecskék garmadája lakott.
Ahogy beállt a kemény tél, már csak reggelente mozdult ki a házból, s bicegett el a pajtát körül ölelő akolig, ahol bárányai teleltek. Most is onnan igyekezett vissza a meleg konyhába, ahol vágni lehetett a pipája odamaradt füstjét. A felesége kérdő tekintettel fogadta mire válaszul megvonta a vállát, s visszaült a kemencesútra.
Négy anyajuhnak kellene megszaporodnia, pont Karácsonyra. Úgy számolták ki az asszonnyal, Isten a tudója hányszor. Szippantott a lanyhuló parazsú pipából, és nagyot sercintett a földes padozatra, a felesége rosszalló tekintetét elkerülve. Nem tudott a réten bevett szokásaival felhagyni, még idehaza sem.
... hónap' szent este Zsuzsika. Kimegyek az erdő alá, egy kis fenyőért. - mondta engesztelésül az asszonynak. Itt ez a négy pulya, legyen nekik is Karácsony. - nézett fel a baltafenésből.
- Bolond maga Laci. Jól tudja, hogy az erdő még nyáron is fél nap járásra van. Ebben az ítéletidőben még a madár se jár, nemhogy ember. A lovascsendőrök se gyünnek ki napok óta ide a városbul. Odaveszne, bétakarná a hó, nyom nélkül, -próbálta lebeszélni az urát.
- Már pedig én akkor is el meék', nézte a a csutkákkal játszó gyermekeket. Egyedül ennyit adhatok nekik a Megváltó megszületésére.
- Oszt mi lesz a juhokkal? Itt az ellés. - próbált az asszony a lelkére beszélni.
- Megcsinálod Zsuzsika, - egyedül is. Mán' mindent megtanultál tüllem. Eddig is te csináltad, csak ott vótam melletted, erősködött - reggelre eláll a szél, meglásd. - nézett ki a zsebkendőnyi ablakon. Hideg lesz. Viszem magammal a kutyákat. Majd azok taposnak előttem. Mire bukik a nap, meggyüvök. - biztatta.
Reggelre tényleg elcsendesedett a fergeteg. A farkasordító hidegben feltisztult az égalj, milliomnyi gyémántszikrát szórt a kötésig érő hó tetejére a felkelő nap. Vastag zúzmarát rakott a fákra, és emberkarnyi jégcsapokat az ereszaljra a decemberi éjszaka.
A gyermekek egymást ölelve, édesden aludtak amikor kilépett az ajtón. A pajtából már kihallatszott az asszony mozgolódása, - etette, itatta a jószágokat,- korholta a kutyákat. Azok a zabszalmába mélyen befurakodva, lesték a félig nyitott ajtón befelé kavargó hideget.
Nagyot szippantott Maczinkó a levegőből. Mélyet nyelt belőle, akár a kedvenc dohánya füstjéből. Ezért élt. A bárányok sajátos, illata keveredett a szalmáéval, a kis ház kéményén alábukó akác halványkék füstjéével, és a hideg hó tiszta ízével.
Az asszony felnézett rá. Ahogy átsütött a hóban álló ember háta mögött a nap, hirtelen újra a régi óriásnak látta. Mint amikor még reménytelenül és titokban volt szerelmes belé.
- Menjen csak Laci, biztatta kedvesen. Mi itt boldogulunk.
A kutyák a lábánál termettek, bősz csaholással kergették egymást körbe-körbe.
Talpas! Csuli! Feddte meg a őket. Indulás, mutatott előre a baltanyéllel, és maga is kilépett a tört nyomon. Hideg volt. Embert próbálón hideg, de a suba alatt nem fázott és jobban haladt mint azt tegnap elgondolta. A nap egyre magasabbra hágott, szinte vakított a fehérség. Megállás nélkül bő két órai járás után elérte az uradalmi kiserdőt.
...itt pihenek egy keveset, ez már odafelé vezető út fele lehet. Vagy valamivel több, - biztatgatta magát. A kutyák előre haladtak a dombháton, amit majdnem csupaszra takarított a szél. Az erdő sarkán izgatott ugatásba kezdtek.
- Ezek fognak valamit.- sejlett fel az öregben. Nem embert. Azt másképp támadnák.
Óvatosan lépett a hang felé, marokra fogva a baltát. A ritkás bokor tövén egy kimerült őzgida állt a hasa aljáig érő hóban, feladva mindent. Csak az oldala járása mutatta, hogy még van benne élet.
...ez a szerencsétlen pára elpusztul. Ha itt hagyom, vége. A havat járni nem tudja, bészakad alatta, amúgy is gyenge. Mán nem bírna elmenni. Mire idefordulnék a fával, odaveszne. Nem is tudnék vele mit kezdeni, a kettőt magam se bírom hazáig. Most mi legyen? -nézett körbe a néma erdőn, tanácsot várva.
Esteledett mire hazaért. Húzta maga után a fagyott havon a kopottas juhászbundát, benne az alélt őz kölyökkel. A gyerekek a szürkületben észrevették az apjukat, csivitelve szaladtak elé. Édesapám, édesapám, meglettek a barik, amíg maga odavót'. Meghozta kend a Jézuska fáját édesapám? - kérdezték az öreget. Maczinkónak furcsa áhítat ült az arcára, amikor a pajtában a bárányok közé tette a gidát, és az testvérként bújt oda a ma születettek mellé, melegedni.
- Menjetek szóljatok édesanyátoknak, mondta a nagy kérges kezét a legkisebb lányka fejére téve.
Hozza ki a lámpást, és a kalácsot, ide az akolba.
Látjátok, mutatta a bárányként szopó gidát. Üzent nekünk az Úr Jézus Krisztus. Nem számít mit tettünk, csak az, mivé válunk. Mert mind jóravaló, megváltásra érdemes emberek vagyunk. Városban, és a tanyán, szegény, s gazdag egyformán. Csak legyen szeretet a szívünkben.
...odakinn, az ibolyakék égen felragyogtak a csillagok, akár rég Betlehemben, és ezüstbe öltöztették a kis tanyát.
Csoda, valódi csoda, mondhatta volna valami arra járó, - de mindezt csak a padláson élő vén bagoly tanúsíthatná,- ha meglelné valaki. Bizony. Így történt ez meg valamikor, itt, Magyarországon.
Vagy lehet hogy másképp, ...de annyiszor, és annyian mesélték, s mind másformán, hogy a valót, ma már egyedül az Úristen ismeri.
Garay András- KARÁCSONYI TÖRTÉNET
Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét.
Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása. Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés.
Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket.
Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú. Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.
Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Mennyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon.
A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen. Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember.
Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt, a forrásnál - hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot. Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt. - Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza. Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk.
Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol. Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye. Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni. Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.
Boldog karácsonyt mindenkinek - mondta, és behozta a gőzölgő levest.
Grimm testvérek: A SUSZTER MANÓI
Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
,,A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.
A HÁROM FENYŐ 
Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok - mondta - karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kis madárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...
forrás: canadahun.com (ponilany bejegyzés
A KARÁCSONYI DOBOZ
Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzen vásárolt arany csomagolópapírt.
Az apa nem tudta, hogy a kislány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot, amivel az apja számára készített ajándékot. Egy dobozba becsomagolta és a fa alá tette.
Amikor szenteste az apja meglátta az ajándékot, kibontotta, látta, hogy a doboz belül üres. Azt mondta dühösen a lányának:
- Tudod kislányom, az úgy szokás, hogy ha valakinek ajándékot adunk, akkor nem szabad üres dobozt adni.
- De apa - így a lány - hiszen ez a doboz nem üres, tele van puszikkal, amiket én tettem el neked karácsonyra.
Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a kislányt, bocsánatáért esedezve. A kislány átölelte apját és sírva bocsátott meg neki. Nem sokkal ezután a kislány meghalt egy balesetbe. Az apa egész életén át az ágy alatt őrizte az arany dobozt. Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta a dobozt és egy emlékezetes csókot vett ki belőle.
Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekünktől, családunktól, barátainktól.
J. Simon Aranka: KÖNNYTÜNDÉR
Pankát elkényeztették a szülei. Mindent megkapott, amit csak kért. Hangos zokogással, hatalmas krokodilkönnyeket hullatva jelezte, ha akart valamit. Észrevette ugyanis, hogy a szülei nem bírják hallgatni a sírását, inkább gyorsan teljesítették minden kívánságát.
Mindig vitt magával az óvodába játékokat, mert dicsekedni akart, mutogatni, hogy neki mennyi mindene van. Ebből persze veszekedés, sírás-rívás lett, hiszen a gyerekek szerettek volna játszani a szép játékokkal, de ő nem engedte. Nem csoda, hogy senki nem akart vele barátkozni.
Egy nap, nem sokkal karácsony előtt új kislány érkezett az oviba, Marika. Nem öltöztették divatosan, és az is látszott a ruháin, hogy nem újak. A gyerekek nem vették be a játékaikba, így magányosan üldögélt az udvar egyik sarkában. Panka arrafelé sétált a legújabb síró-alvós pólyás babájával. Az új kislány ámulva nézte.
- Ilyen szép babát még sosem láttam.
- Pisilni is tud - mondta Panka. - Neked nincs ilyen?
- Nekem egyáltalán nincsen babám.
- Miért nem hisztizel egy kicsit? Én azt szoktam, és akkor mindent megvesznek a szüleim.
- Hiába is hisztiznék. Anyukám egyedül nevel minket. Nincs pénze babára.
- Apukád hol van?
- Meghalt.
Panka megdöbbent. Eddig sosem jutott eszébe, hogy az emberek, főleg az ő szülei meghalhatnak. Gyorsan Marika kezébe adta a babát. - Játszhatsz vele! Ettől fogva a két kislány elválaszthatatlan volt egymástól, amíg csak haza nem mentek az oviból. Marika sokat mesélt arról, hogy milyen nehezen élnek, és milyen ritka, ünnepi alkalom az, amikor csokoládét ehetnek.
Panka nem szólt otthon semmit az új barátjáról, de szüleinek feltűnt, hogy szokatlanul csöndes. Anyukája azt hitte, beteg, és gyorsan megmérte a lázát. Apukája aggódva kérdezgette, mit szeretne kapni, hogy jobb kedve legyen. A szülők valósággal kétségbeestek, amikor Panka azt válaszolta, hogy nem kér semmit, ráadásul szó nélkül ment fürödni, és nem válogatott a vacsoránál, hanem mindent megevett, ami a tányérján volt. Valami nagy baj lehet ezzel a gyerekkel, tanakodtak a szülők, amikor Panka már lefeküdt.
Nem tudták, hogy kislányuk gondolatai messze járnak; egy szegényes lakásban, ahol három gyerek és egy anyuka ülnek az asztal körül, és legtöbbször zsíros kenyeret esznek. Szíve összeszorult a sajnálattól, szeméből könnyek buggyantak elő.
- Kívánj valamit! - mondta egy csilingelő hang.
- Ki beszél? Van itt valaki? - kérdezte Panka ijedten, és fejére húzta a takarót.
- Én vagyok, a Könnytündér! Bújj csak elő, ne félj, nem harapok!
A kislány kikukucskált, és csodálkozva látta meg az aprócska, üvegszerűen átlátszó, ragyogó kis lényt, aki ide-oda röpködött, majd leszállt a paplanra.
- Sosem hallottam még rólad! Hogy kerülsz ide? - kérdezte Panka a szárnyát billegető tündértől.
- Nem csodálkoznál, ha tudnád, hogy én a könnyekből születek. Sírtál, és itt vagyok.
- Én majdnem minden nap sírok, mégsem láttalak még soha.
- Te sírásnak nevezed azt a hisztis ordibálást? Most először sírtál igazi könnyeket.
- Máskor is könnyeztem. Az miért nem volt igazi?
- Mert önzésből tetted, és a szíved hideg maradt közben. Most azonban nem magad miatt sírtál, ezért tudtak feltörni az igazi könnyek, és nekem muszáj volt megszületni.
- Nahát! Örülök, hogy sírtam, legalább megláthattalak!
- Most kívánhatsz egyet! - mondta a tündér. - Jól gondold meg, mi legyen az!
- Szeretném, ha Marika boldogabb lenne!
- Legyen, ahogy akarod! - A tündér felröppent. - Mennem kell, lejárt az időm.
- Találkozunk még?
- Persze! Ahányszor csak igazi könnyeket sírsz, én itt leszek.
Könnytündér eltűnt, Panka pedig mély álomba merült.
Az ünnepek utáni első napon Marika ragyogó arccal érkezett az óvodába. Elmesélte, hogy karácsony este valakitől nagy csomagot kaptak. Becsengettek hozzájuk, és csak úgy ott hagyták az ajtójuk előtt. Volt abban minden; szép ruhák, mindenféle ennivaló, csokoládé, és sok-sok játék.
- Képzeld csak - lelkendezett Marika -, még egy ugyanolyan baba is volt benne, mint a tiéd! Most majd együtt dajkálhatjuk a pólyásainkat.
- Az enyém már nincs meg - mosolygott Panka rejtélyesen. - Elvitte a Könnytündér.
KARÁCSONYI KÍVÁNSÁG 
Odakint a hó apró csillagszemei, mint egy selyemfüggöny hullottak a jeges útra. Alig volt valaki az utcán, mindenki a szoba kellemes melegéből figyelte az ide-oda ingázó hatalmas pelyheket. De talán nem is meglepő hogy senki nincs az utcán. Karácsony este van.
Mindenki a fenyőillattal körüllengett szobákban beszélget, üldögél, kinek mihez van kedve. A hatalmas masnival és szalaggal átkötött színes dobozok már a fa alatt hirdették az este közeledtét, az ajándékbontás idejét, s a másik ember megajándékozását egy kis szeretettel, amit egész évben gyűjtögettünk, hogy ezen a napon kicsit többet adjunk, mint máskor.
Az egyik ablakon betekintve az utcáról egy nagyobb családi kört láttam, akik felszabadultan és vidáman beszélgettek. A gyerekek a fa körül igyekeztek kitalálni vajon kié lesz a nagyobb doboz, kié a kisebb, és vajon mi lapulhat a színes csomagolók alatt, ami már önmagában is magára vonta a figyelmet.
Mindenki ámulva nézte a karácsonyfa színes égőinek kellemes villódzását, nem gyorsan váltakozott, csak éppen úgy, hogy az ember lelkét jó érzéssel, szépséggel töltse el ne pedig kellemetlen zavaró fényjáték legyen az egész.
Egy apró kislány ült a fa alatt alig lehetett 4 talán 5 éves s potyogtak a könnyei. Édesanyja odalépett hozzá és megkérdezte:
- Mi a baj Lili?
A kislány csak tovább pityergett s könnyeivel eláztatta a kezében lévő zsebkendőt. Halkan szipogva mondta:
- Anya hozzám miért nem jön soha a Jézuska?
Az édesanya gyengéden simogatta a kislány hosszú barna haját és okos kis buksiját.
- De hiszen már itt járt! Nézd, ő hozta ezt a rengeteg ajándékot!
- Ne pityeregj Lilikém!
- Nem, nem járhatott itt! Mert én nem ezt kértem karácsonyra! Amit én kértem nem lehet becsomagolni! Én azt kértem, hogy Peti gyógyuljon meg!
Az anya lelke zavarodottságában igyekezett megnyugtatni a kislányt, de ott belül tudta, hogy mindez igaz.
- De hiszen Petinek semmi baja. Honnan vetted ezt?
- Az apuval erről beszéltetek a múltkor, hogy be kell vinni a kórházba.
- Akkor nem arról beszéltünk! Nyugodj meg Lilikém!
A kislány lassan-lassan elhitte édesanya szavait s a sírást is abbahagyta.
Peti is a fa előtt ült. Figyelte az égők fényjátékát. Ő már 15 éves volt. Képes volt felfogni mindazt, ami vele történik. Tudta hogy rákos... tudta és nagyon félt de a testvéreit meg akarta óvni mindentől. Nem akarta hogy tudják, hiszen úgysem értenék meg. A legidősebb is 4 évvel fiatalabb nála. Csendben tűrte odabent a fájdalmat. Néha elfeledkezett róla, és szinte felhőtlenül kacagott a többi gyerekkel, de odabenn a szívéből szinte vércseppekként hullottak a könnyei.
Liliben ott élt a szorongás. Nem értette mi történik körülötte, mégis most is minden erejével imádkozott.
- Drága jó Istenem! Én azt kérem karácsonyra, hogy Péter gyógyuljon meg!
S apró kezei mellkasa előtt összekulcsolódva pihentek. Szinte görcsösen fonódtak egybe apró kis ujjai. Imádkozott szinte egész este, s nézte a hópelyheket az ablakon át.
Nemsokára hazaindultak a vendégek és a gyerekek is aludni tértek. Mindenkinek külön szobája volt, ám Lili aznap úgy döntött Péterrel szeretne aludni. A kislány odabújt a bátyjához s egyre erősebben mormolgatta magában az imát.
Álomba szenderült ám ajkai akkor is suttogták az imát, a kívánságot. Éjjel egy apró csillag hullott az égből. Az ablakon át bekopogott. A kislány kinyitotta az ablakot s a csillagból kitörő fény a fiú testére irányult. Csendesen aludt tovább s a kislány is visszafeküdt.
Reggelre már csak álomnak tűnt az egész. A kislány tettét azonban a nyitott ablak nyikorgó hangja bizonyította. Mire felébredt már a szülők nem voltak ott, s Pétert sem találta sehol. Amikor hazaértek az anya arcán felcsillant a boldogság.
Odament a kislányhoz s a fülébe súgta:
- Itt járt a Jézuska, teljesült, amit kívántál!
A kislány rohant a bátyjához s hamar az ölébe ugrott, s boldogan nézte az egész család a karácsonyfát. S most már felhőtlen volt az öröm.
Nem várom el, hogy bárki is elhiggye a történetemet. De ha valaki bele tud gondolni, és egy picit el is vonatkoztat, megértheti, miről szól. A testvéri szeretet mekkora erővel bír. Nem feltétlenül így történik ez meg a mindennapokban, de a kislány példája, mennyire szerette testvérét...talán példát mutat mindenki számára. Mert akár igaz is lehetne...
Mester Györgyi: A LEGKISEBB CINKE
Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.
Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.
A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.
Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.
Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.
Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.
Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.
Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.
A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.
Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!
Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a csodaszép fenyőfában.
Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.
Nyquist Gizella: NÓRI KÍVÁNSÁGA, AVAGY A HÓANGYAL
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl élt egyszer egy pici leány. Ez a leányka mindig nagyon boldog volt, csak egy szomorította el: ritkán láthatta a távolban élő nagyszüleit.
December vége felé járt az idő, gyermekek hada várta türelmetlenül a Szent Karácsony eljövetelét.
Amikor szülei megkérdezték Nórit - ez volt ugyanis a leányka neve -, mit szeretne karácsonyra kapni, ő így felelt:
- Nagyon örülnék egy babának és sok-sok könyvnek. De a legjobban arra vágyom, hogy láthassam a nagyszüleimet.
Törték a fejüket Nórika szülei, hogyan is mondják meg kislányuknak, hogy a nagymamáit és nagypapáit még hosszú hónapokon át nem láthatja. Nem akarták elszomorítani, csak ennyit válaszoltak:
- Norcsika, biztosan hoz majd a Jézuska neked egy szép babát, és Santa örömmel hagy majd a fa alatt könyveket és talán még mást is.
A kislány másnap a kertben játszott a frissen hullt hóban. Mivel anyukája a lábujjától a feje csücskéig felöltöztette, ujjongva feküdt bele a nagy fehérségbe. Lábacskáit és karjait mozgatva pillanatok alatt hóangyalt rajzolt, majd óvatosan felállt. Ránézett művére, és vágyakozva így szólt:
- Ó, be jó is lenne, Angyalka, ha tudnál nekem segíteni!
Abban a szent minutumban a hóangyal életre kelt, és a meglepett kislány elé állt:
- Szervusz, Nóri! Hallottam a kívánságodról, és szeretnék neked segíteni!
Varázspálcájával néhány kört rajzolt a levegőbe, majd így folytatta:
- Látod ezt a varázsbiciklit? Ha felülsz rá, becsukod a szemedet, és néhányat pedálozol, máris ott leszel, ahol szeretnél.
Nórika fülig érő szájjal megköszönte az angyal segítségét, és máris felpattant varázsbringájára. Először csak kétszer tekerte meg a pedált, és máris a Floridában élő nagyszüleinél termett. A sok-sok puszi és ölelés, na meg a fincsi almás pite után ismét a bringára pattant, de most messzebbre készült. Csukott szemmel ötször is megtekerte a pedált. Amikor kinyította a szemét, erdélyi mamája és papája állt előtte. Mintha csak várták volna, finom sajtos pogácsával és citromos teával kínálták meg. Az élvezetes találkozás után, amikor haza kellett indulnia, nagyszülei hosszasan integettek utána.
- Nóri! Nórika! - hallotta váratlanul anyukája szavát. - Állj fel a hóból, kislányom, mert megfázol!
Nóri lelkesen mesélte el, mi történt vele:
- Anya! Apa! Képzeljétek, a nagyiéknál jártam... - közben éppen zsebébe tette pogácsája utolsó falatját.
Szabó Gitta: A KÍVÁNSÁG
Tél van. Fehér hó borítja a tájat. A léptek alatt ropog a puha hó. A lélegzet is fehér páraként illan el a levegőben. A kéményekből fehér füst száll az ég felé. A házak tetején hósapka ücsörög, és a gyenge utcai világításnál szerényen csillognak a hópelyhek.
Az utcára nyíló házak szorosan egymáshoz simulnak, mint amelyek e hideg téli estén összebújtak, hogy melegítsék egymást. Az egyik ház aljában egy aprócska kis üzlet bújt meg szerényen. Ajtaja felett egyetlen izzó pislákolt. Éppen csak annyira, hogy aki az üzletbe belép, vagy éppen kifelé megy, orra ne bukjék a küszöbben.
A szerény üzletecskének igen gyönyörű kirakata volt. Már készülődtek a Karácsonyra, mert bizony telve volt minden földi jóval. Volt abban gyümölcs, játék, ruhanemű, élelmiszer, itóka, édesség. Egyszóval, minden volt benne, mi szem-szájnak ingere.
A kirakat előtt egy kisgyermek álldogált. Amolyan négy, ötéves forma lehetett. Szemei csillogtak az örömtől, ahogy a portékát nézegette. A hidegtől kipirosodott nóziját a kirakatüvegnek nyomta, melyre a meleg lehelete kifehéredve csapódott le. Két kicsi, kesztyűbe bújtatott kezével, az üvegnek támaszkodott, és hol édesapjára, hol meg az árukra nézett. Egyszer csak megszólalt:
- Apu! Én szeretnék egy csokit! És.., még azt az autót is szeretném! Juj! Apuu! Ezt is szeretném! Ezt az óriási macit is kérem! - mutatott ugrándozva egyik kincstől a másikig. Majd hirtelen megállt a gyümölcsök előtt. A kirakatban egy gyönyörűséges kókuszdió díszelgett, egy kicsinyke kosárban. A gyermek néhány másodpercig csendben nézte, majd halkan, szinte suttogva mondta:
- Apuci! Kérek szépen egy ilyet! - mutatott a kókuszdióra. - Nekem még sosem volt ilyenem!
- Ejnye, fiam! - szólt az apa. - Mit kezdenél Te egy kókuszdióval? Inkább induljunk haza - mondta még, és megfogta a gyermek kezét.
Telt múlt az idő. A gyermek nem felejtette el, amit akkor látott a kirakatban. Egyre csak körülötte jártak a gondolatai. Ha játszott, ha beszélt, ha rajzolt, mindenbe beleszőtte az áhított gyümölcsöt. Kitalált minden csalafintaságot, hogy szüleit rábírja, vegyék meg neki a gyümölcsöt. Édesanyja meg is dicsérte, mert bizony, amiben csak tudott segített neki. Poharakat tett a tálcára, szalvétát az asztalra. Még a cipellőjét is igyekezett betenni a cipős szekrénybe, igaz, ehhez fel kellett állnia a sámlira, aminek anyukája nem nagyon örült.
Lassan elérkezett Karácsony napja. A fiúcska a karácsonyfa díszítésében is segített szüleinek. Közben csak beszélt, folyt a szó belőle, csacsogott egyfolytában. Be nem állt a szája egy pillanatra sem:
- Apa! Tudod, ha én lennék a Jézuska, ide biztosan hoznék egy kókuszdiót! Mert tudod, én nagyon szeretném, és jó is vagyok. Ugye?
Az apa nézte, és bólintott:
- Igen fiacskám! Tényleg jó vagy.
Mire végeztek a fa díszítésével, és édesanya is elkészült a konyhában a finom vacsorával, addigra odakint az est fekete lepellel borította be az égboltot, és sok, sok csillaggal díszítette fel, mintha csak egy hatalmas ünnepi asztal lenne, amit a jó öreg Hold elé terített.
Végre a nagyszülők is megérkeztek. Kabátjukról leverték a havat, csizmáikat levették, és a tűzhely mellé tették száradni. A szobaajtót, amelyben a karácsonyfa világított, becsukták, ha a Jézuska jönne, meg ne ijedjen, és máshová ne vigye a nekik szánt meglepetést.
A nagypapa, a nagymama, apu és anyu meg a kisfiú a konyhában halkan suttogva beszélgettek. A várakozás okozta feszültség egyre nagyobb lett. A gyermek már nem bírta tovább visszafogni izgatottságát. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor egy csengettyű szólalt meg. A gyermek gyorsan édesapja háta mögé bújt:
- Apu! Én félek! - súgta neki.
A család minden tagja felállt. Óvatosan fordultak a szobaajtó felé, ahonnét kiszűrődött a karácsonyfa barátságos fénye. Az apa megfogta a gyermek izgalomtól izzadt kicsiny kezét, és kinyitotta az ajtót, mely mintha örülne, vidáman csikordult. A fa alatt színes csomagok várták, hogy valaki kibontsa őket. A gyermek izgatottan szaladgált a csomagok között. Egyszer csak megállt egy hatalmas szaloncukor előtt, amire az ő óvodai jele, egy fésű volt rajzolva. Hátranézett szüleire. Látta, mindenki őt figyeli, és csak mosolyognak.
- Apu, anyu! Ti is látjátok? Ez az enyém. Rajta van a jelem.
A szülők odamentek hozzá, leguggoltak mellé.
- Nahát! - örvendtek - ez valóban a tied! Bontsd csak ki hamar! - mondták szinte egyszerre.
A gyermek magához ölelte az óriási cukrot, és félrevonult a szoba egyik csendes zugába. Ott kezdte bontogatni kincsét. A papír hangos szakadással adta meg magát, és engedte, hogy a gyermek végre megláthassa mit is takargatott idáig. A fiúcska, amikor meglátta, örömében kiabálni kezdett:
- Apu! Anyu! Egy kókuszdió volt benne! De jó, hogy jó voltam! - mondta megkönnyebbülve. Szemei úgy ragyogtak, mint csillagok a Hold ünnepi asztalán. A kókuszdióval szüleihez baktatott. Büszkén húzta ki magát.
- Tudjátok - kezdte mondókáját -, szerintem a Jézuska egy kisgyerek.
- Miből gondolod? - kérdezte az anyukája.
- Abból, mert megkaptam azt, amit szerettem volna. Mert gyereknek kell lennie ahhoz, hogy tudja, milyen az, ha nagyon szeretne valamit. Meg aztán.., biztosan hallgatóznia is kell ahhoz, hogy tudja, ki mit szeretne. Másképp honnan tudná?
A szülők elmosolyodtak a gyermek logikáján. Az apa megsimogatta gyermeke kobakját.
- Igazad lehet! - mondta megnyugtatásképp.
Tóthárpád Ferenc- MADÁRLÁTTA SZENTESTE
Fekete karácsony lesz - mondogatták az emberek, de a hideg esti szél mintha a hó illatával lett volna tele. Az utcában fényfüzérekkel feldíszített fák varázsoltak karácsonyi hangulatot. Adrienn az ablaknál állt. Tekintetét a hegyek felé fordította. Még a fülében hallotta a vers ritmusát, amit az előző este tanult.
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.
Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.
Azt remélte, hogy az erdők hamarosan magukra öltik fehér ruhájukat. Emlékezett rá, hogy a nagypapája is gyakran mesélt a hegyekről. Nem tudta pontosan, de egy versrészlet jutott az eszébe a holdfényben álló fákról: - “egy kissé tán' dideregnek, felsorakoznak, úgy melegednek" - idézte fel.
Kis, pisze orrát nekinyomta az ablaknak. Lehelete áttetsző foltokban pihent meg a hideg üvegen. Ujjával rést törölt a párán, azon át figyelte, hogy az ünnep előtt is eljönnek-e hozzá a madarak, hogy híreket hozzanak a hegyen túlról. Adrienn gyakran üzent velük. Tudta jól, hogy rajta kívül senki sem érti a cinegék, a verebek és a rozsdafarkúak csevegését. Kicsit furcsállta ugyan, de nem bánta, hogy minden alkalommal csak róla esik szó. Mindig tudták a kismadarak, hogy mi történt az iskolában, hogy anyukája mostanában kevesebbet beszélgetett vele, hogy kivel veszett össze a játszótéren, és hogy az édesapja már milyen régen elutazott. Ha nem is mondta, akkor is tudták, hogy miért szomorú.
- Talán éppen ezért jöttek el megint - gondolta a kislány.
Adrienn emlékezett a tavalyi karácsonyra: - Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! - kopogták a cinegék az ablakpárkányon. Most azonban csak dideregve néztek befelé a szobába, pedig azon az estén is finom magokkal telt meg az etető. Volt közöttük egy veréb, vele rendszeresen beszélgetett Adrienn. A többiek már régen elrepültek, ő még mindig ott maradt, és csak nézett a kislányra. A csapzott kismadár és a kislány a csukott ablakon át is értette egymás gondolatát:
- Szervusz! Tudom ám, hogy mit akarsz. Nekem is jó, ha valakivel beszélgethetek, ha elmondhatom, mi az, ami bánt - szólalt meg Adrienn.
A madárka izgatottan ugrálni kezdett a párkány bádoglemezén, mintha ily módon akarta volna üdvözölni a szomorú kislányt:
- Szervusz, szervusz!
Adrienn mosolyra húzta a száját, csillogó szemeit megtörölte pizsamakabátja ujjával, és így szólt:
- Láttam ám, hogy legtöbbször csak az anyukáddal vagy. Apukádnak biztosan nagyon sok a dolga! Már csak kettőt kell aludni, és itt a szenteste. Addigra sok magot gyűjtsél, és akkor biztosan hazajön. Én is sokat vagyok egyedül, pedig olyan jó, amikor anyu és apu is itthon van. Tudod, az én apukám is régen volt velünk - fejét lehajtotta, kicsit várt, és így folytatta -, mégsem vagyok szomorú, mert tudom, hogy nemsokára velünk lesz.
Mire a kislány újra felemelte a fejét, addigra barátja már a hegyek felé repült. Feltámadt a szél, hidegen vágott be az ablak résein. Kisöccse, Balázs, már aludt. Adrienn leült az ágya szélére, és imádkozni kezdett. A nagymamája tanította meg az esti imára, de ezúttal másként szólt a fohász. A szüleiért imádkozott s a madarakért, és azért, hogy essen a hó, mert az olyan szép, és akkor olyan tiszta a táj.
Amikor édesanyja a szobába lépett, hogy betakarja, szorosan átölelték egymást.
- Üzentél apunak, hogy neki is lesz meglepetés a karácsonyfa alatt? - kérdezte Adrienn, de olyan halkan, hogy a saját hangját is alig hallotta.
- Sajnos nem tudtam beszélni vele, megint nem értem el. Talán majd holnap - hangzott a bizonytalan válasz.
- Azt mondtad, ha valamit nagyon akarunk, és mindannyian nagyon akarjuk, akkor az teljesülni fog - szólt kissé neheztelve Adrienn -, és mi mindannyian nagyon akarjuk, hogy apa hazajöjjön. Ugye?
Sokáig csend volt a szobában, csak nehezen jött a válasz:
- Gyakran próbálom hívni telefonon, de nem hallok mást, mint azt, hogy: ,,a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető". Sajnos néha a felnőttek sem gondolják meg, hogy mit mondanak - felelt alig érthetően az édesanyja.
Csend borult a szobára. A kisvillanyt égve hagyták aznap este, úgy aludtak el. Összebújva, kicsit fázósan.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtek, madarak egész serege kopogott az ablakpárkány vékony csíkján, ahol a szoba melegétől megolvadt a hó. Közöttük ott ugrált, követelve reggeli eleségét, egy csapzott veréb is. A hegyeket, a fákat, az utcát, a tetőket egybefüggő hó fedte. Adrienn, Balázs és az édesanyjuk kézen fogva álltak az ablak előtt, szótlanul gyönyörködtek a mesés átváltozásban.
Délután hosszú sétára indultak. Sokat beszélgettek. A kertek feldíszített fenyőfái, a kigyúló fények ünneppé változtatták az estét. Ropogott a hó, az utcákon alig jártak autók. A gyerekek érezték, hogy különleges karácsony készülődik. Már szürkült, amire hazaértek. A kapuból gyönyörködve tekintettek vissza a tájra, amikor az utca felett furcsa felhőt pillantottak meg. Adrienn felkiáltott:
- Nem is felhő: madarak! - és már szaladt is volna, ha édesanyja vissza nem tartja. A meglepetésnek mindezzel még nem volt vége. Döbbenten álltak meg a járda szélén. A madársereg díszkísérete mintha tolta volna az előttük haladó autót. Aztán egyszerre csak, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az égi kíséret. Az a néhány járókelő, aki még az utcát rótta, talán észre sem vette a különös jelenetet. Adrienn azonban pontosan tudta, hogy mi történt. Az autó mellettük állt meg.
- Apu, apu! - kiáltották a gyerekek.
- Szervusztok! - kapta fel őket az édesapjuk.
- Már nagyon vártunk - szólalt meg az édesanyjuk is.
Rövid idő múlva együtt tálaltak a finom ünnepi vacsorához. A bőröndök a szekrény legmélyére kerültek, mintha többé már soha nem is volna szükség rájuk. Sokat nevettek és sokat beszélgettek. Az idő múlásával Adrienn és Balázs pillantásai egyre többször vetődtek a csukott szobaajtóra. Az ajándékozás édesanyjuk boldog szavaival kezdődött:
- Mehetünk, együtt a család - mondta.
A lakást fenyőillat töltötte be. A lemezjátszó karácsonyi dallamokat játszott. Az ablaküvegen túlról pedig három veréb - anya, apa s a csapzott kicsi - nézte tágra nyílt szemekkel a kiszűrődő csillogó, színes fényeket. A csukott ablakon át is jól értették az üzenetet:
,,Boldog karácsonyt kívánunk!"
Zelk Zoltán: MIKULÁS BÁCSI CSIZMÁJA
A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
- Álmodj, csak álmodj! - susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
- Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik...
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.
Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.
Wass Albert KARÁCSONYI MESE 
Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit.
Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledölte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van.
Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat.
Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: ,,Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.
A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.
Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta,
vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
,,Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
,,Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.
Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
,,Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
,,Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal.
- Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
,,Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
,,Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.
ELŐZETES - UNIVERZÁLÁS, SZUPERÁLLAM, JÖVŐNK...?
Akit érdekel, hogy mire készül az EU, és milyen jövő vár ránk, olvassa ezt el, mert gyanítom, hogy nagyon hamar ,,hamis " hírnek fogják minősíteni ezeket a konkrét tényeket /is/, és akkor le kell majd venni a bejegyzést. Ezeket a leveleket egy lengyel jogi szervezettől kapom, nálunk ilyen formában nem olvashattam még erről.
"Ordo IurisInstytut na rzecz Kultury Prawnej
Kedves Barátaim,
A várakozásoknak megfelelően 2023. november 22-én az Európai Parlament elfogadta az uniós szerződések 267 módosítási tervezetét, s ezzel megkezdődött a szerződésmódosítási eljárás. Ezek egy centralista ,,Európai szuperállam" létrehozásához vezetnek. A projekt mellett 291 képviselő szavazott, 274 elutasította, 44 pedig tartózkodott.
Mi történik, ha ezeket a módosításokat végrehajtják a szerződésekben?
Mindenekelőtt a külpolitikával, a fegyveres erőkkel, az egészségügygel, az iparfejlesztéssel, a migránsok millióinak befogadásával kapcsolatos döntések átkerülnek Brüsszelbe. Olyan szerveknek adják át ezeket, amelyek nem felelősek azok következményeiért, és nem demokratikus módon választják ezeket, mint például az Európai Bizottság. Országaink ellenállása nem számít, mert ezek a módosítások megfosztják őket a vétójogtól. Elég, ha Németország, Franciaország, Olaszország és Hollandia megállapodik egy álláspontban, és döntésük a maradék 23 ország aktív ellenkezése mellett is az egész EU-ban alkalmazandó jog lesz.
A megszavazott változtatások lehetővé tehetik az EU számára, hogy népszerűsítse a gender ideológiát, befolyásolja az iskolai tantervek tartalmát, és megoldásokat diktáljon az államoknak a környezetvédelem, az abortusz és a diszkrimináció elleni küzdelem terén. Ez az EU bürokratáinak korlátlan hatalmát jelenti az abortusz, a kényszerített és vulgáris szexuális nevelés bevezetésére, az adófizetők által finanszírozott ,,tranzíciók", azaz a gyermekek és fiatalok műtéti megcsonkításának elősegítésére, valamint országaink demográfiai szerkezetének megváltoztatására.
A projekt egy olyan páneurópai népszavazási mechanizmust vezet be, amely lehetővé teszi a szerződések jövőbeni módosításait az összes tagállam beleegyezése nélkül.
Aggasztó az EU-Szerződés 7. cikkében meghatározott olyan uniós értékeket, mint a ,,szabadság", ,,demokrácia", ,,egyenlőség, emberi jogok" vagy ,,jogállamiság" megsértő államok tagsági jogainak felfüggesztésére vonatkozó eljárás egyszerűsítésére irányuló javaslat. Az uniós intézmények szabadon értelmezhetik az ilyen homályosan megfogalmazott jogi fogalmakat, és politikai okokból elnyomhatják a tagállamokat, az uniós értékek védelmével indokolva ezt.
Nem véletlen, hogy ez a projekt a radikális kommunista, Altiero Spinelli eszméit idézi, aki az államok és határok nélküli Európa vízióját mutatta be. Nyíltan kijelentette, hogy az európai szuperállam álma nem valósítható meg demokratikus eljárásokkal és az európaiak beleegyezésével. Ezért elképzelésének megvalósítását "egy forradalmi párt diktatúrájának segítségével javasolta, amely új államot hoz létre, és körülötte egy új, igazi demokráciát".
Azt írta, hogy az európai integráció célja a nemzetállamok felszámolása kell hogy legyen, melyeket ő a háborúk forrásának és a haladás gátjának tart. Arról is írt, hogy a magántulajdont korlátozni kell, sőt, akár meg is kell azt szüntetni, és "csak a szükséges esetekben lehet eltűrni". Ma már nyilvánvaló, hogy ezt a jövőképet egy hosszú évekre tervezett terv szerint, következetesen valósítják meg.
Az úniós szuperállam felépítésére irányuló terv egyik eleme az Európa Jövőjéről szóló Konferencia - egy álkonzultációs kampány - volt. Előre meghatározott eredményei lehetővé teszik a szuperállamok támogatói számára, hogy azt mondják, hogy az európaiak többsége forradalmat akar: elvenni saját kormánya szuverenitását és lerombolni saját demokráciáját, noha a legtöbb európai nem is hallott arról, hogy ilyen konzultáció zajlik. Hollandiában a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a hollandok kevesebb mint 3%-a tudott róla. A lengyeleket még senki sem kérdezte erről.
A projekt most az Európai Unió Tanácsához (amely az egyes tagállamok minisztereiből áll), majd az Európai Tanácshoz kerül.
Az eljárás harmadik szakaszában az Európai Tanács (állam- és kormányfők) egyszerű többséggel dönt a parlamentek, az állam- és kormányfők, az Európai Parlament és az Európai Bizottság képviselőiből álló konvent összehívásáról amely ajánlásokat fogad el a kormányközi konferencia számára.
Az Európai Tanács elnöke ezt követően kormányközi konferenciát hív össze, amelyen a tagállamok kormányainak képviselői dolgozzák ki a szerződésmódosítások végső tartalmát, amelyeket csak egyhangúlag lehet elfogadni. Végül az EU Tanácsának és az Európai Bizottságnak a jogi szolgálatai módosítják a módosítások szövegét felülvizsgálati szerződések formájában. Ezt követően a módosítások tartalmát már nem lehet módosítani.
Az eljárás utolsó szakasza az új szerződések valamennyi tagállam általi ratifikálása lesz, az alkotmányos követelményeknek megfelelően. Lengyelország esetében az ilyen szerződéseket a Lengyel Köztársaság elnöke ratifikálja a Parlament előzetes, a Szejm és a Szenátus által külön-külön kifejezett hozzájárulását követően - a kamarák 2/3-os többségével, vagy országos népszavazással, amelyhez elegendő az 50% feletti részvétel mellett kinyilvánított az állampolgárok többségének jóváhagyása.
Bár a folyamat már elkezdődött, a szerződések megváltoztatása biztosan nem megy egyik napról a másikra. Ezt sok hónapos intenzív tárgyalások előzik meg, de egyfajta politikai színház is a kormányok részéről, amelyek megpróbálják meggyőzni polgáraikat arról, hogy nemzeteik javáért küzdenek.
A radikálisok nem ok nélkül nyújtottak be 267 módosító indítványt. Valószínűleg nem sikerül mindegyiket elfogadtatni. Ahhoz azonban, hogy szuverenitásunk fikcióvá váljon, elegendő a kulcsfontosságú módosítások egy kis részét elfogadni. De ilyen nagyszámú forradalmi változtatás javaslata azt jelenti, hogy a nemzeti politikusok most elhatárolódhatnak az egész projekttől, majd visszatérhetnek a következő tárgyalási ülésekről, és bejelenthetik, hogy sikerrel utasítják el a kevésbé fontos szerződésmódosítások egy részét. Ily módon a polgárok nem veszik észre, mi az ami a legfontosabb ebben az egész információs zűrzavarban.
Fontos feladat vár ránk. Tudatosítanunk kell honfitársainkban, hogy a javasolt módosítások elfogadása azt jelenti, hogy az Európai Uniót központilag irányított szuperállammá változtatjuk. Döntéshozó központja Brüsszelben lesz, és minden nemzetállam a kommunista ,,Európai Államok Szövetsége" tartományává alakul át. Az összes úniós nemzet elveszíti befolyását a nemzeti jog formáját illetően, amelyet most az EU tisztviselői szabnak majd meg.
A közelgő karácsony és újév alkalmából mindenkinek békét és reményt kívánok, amit Jézus Krisztus születése hoz el az egész világnak, amely hajlandó őt befogadni. Legyen a közelgő 2024-es újév az élet, az igazság, a jóság, a szépség és az igazságosság áttörésének és győzelmének éve.
Üdvözlettel,
Egy szuperállam kialakításának kísérlete sejlik fel az Európai Unióban, amely minél kisebb hatalmat adna a demokratikusan megválasztott nemzeti kormányoknak és sokkal többet a brüsszeli intézményeknek
Gulyás Gergely miniszter szerint az unióban vannak nagyszerű dolgok, mint a közös piacok és a határmentesség, ugyanakkor elindult egy rossz mechanizmus, amelyben "tízből kilenc esetben Magyarország és Európa kárára születnek döntések"
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Karácsony - Újév |
|
|
|
Címkék: összekulcsolódva, honfitársainkban, megajándékozását, megmelegedhetnél, tartógerendáival, elfogultságokból, környezetvédelem, megcsonkításának, gyermekszemekkel, varázsbringájára, pénztárosasszony, varázspálcájával, csengettyűszóval, makkegészségesen, megnyugtatásképp, összetalálkozott, megkönnyebbedett, egyszerűsítésére, követelményeknek, felfüggesztésére, összeszorította, mindannyiunknak, megdermesztette, felmelegedjenek, meghallgatjátok, beleegyezésével, szuverenitásunk, bevásárlókosába, megváltoztatása, csomagolópapírt, vénemberhangján, megkegyelmezett, megszólalhatott, belefeledkezett, visszafordulnia, kulcsfontosságú, távirat szövege, kora délutáni, rövid értesítést, kedves vendéget, egész házat, kényelmes fotelbe, régi baráttal, ígért időpontban, kapu sajnos, kapu előtt, ember pedig, kapu zárva, friss hóban, leglényegesebbről mégis, leglényegesebb dologról, jóra –, ADVENTI ÉS KARÁCSONYI TÖRTÉNETEK, Kisded Jézus, ADVENTI TÖRTÉNET, PAPPY ÉS CSENGETTYŰ, Hirtelen Pappynak, Mielőtt Pappy, AMIKOR REMÉNY LEGJOBB GYÓGYSZER, Amerikai Egyesült Államokban, Mark, Miután Mark, Eliza Beth, KARÁCSONYI DALLAM, Szent Karácsony, Donászy Magda, Eszenyi István, Legyen Zsiga, Áldott Karácsonyt, TANYASI KARÁCSONY, Megcsinálod Zsuzsika, Jézus Krisztus, Garay András- KARÁCSONYI TÖRTÉNET, Bakancsos Pista, SUSZTER MANÓI, HÁROM FENYŐ, Harmadik Fácska, Kérlek Legnagyobb, Kedves Kisebbik, Harmadik Fácskához, KARÁCSONYI DOBOZ, Simon Aranka, Gyorsan Marika, KARÁCSONYI KÍVÁNSÁG, Mester Györgyi, LEGKISEBB CINKE, Nyquist Gizella, NÓRI KÍVÁNSÁGA, AVAGY HÓANGYAL, Szabó Gitta, Tóthárpád Ferenc- MADÁRLÁTTA SZENTESTE, Zelk Zoltán, MIKULÁS BÁCSI CSIZMÁJA, Wass Albert KARÁCSONYI MESE, Ordo IurisInstytut, Kultury Prawnej, Kedves Barátaim, Európai Parlament, Európai Bizottság, Altiero Spinelli, Európa Jövőjéről, Európai Unió Tanácsához, Európai Tanácshoz, Európai Tanács, Európai Bizottságnak, Lengyel Köztársaság, Európai Uniót, Európai Államok Szövetsége”, Európai Unióban, Gulyás Gergely,
|
|
Offline
